Remélem drágám - mondta Mr. Bennet feleségének másnap a reggelinél -, jó vacsorát rendelt mára, mert valószínűleg vendégünk lesz.

- Kire gondol, drágám? Tudtommal nem jön senki, hacsak Charlotte Lucas nem toppan be, neki meg, remélem, elég jó a mindennapi vacsoránk. Nem hinném, hogy otthon gyakran kap ilyet.

- Akiről én beszélek, az férfi és idegen.

Mrs. Bennetnek felragyogott a szeme.

- Férfi és idegen! Az nem lehet más, csak Mr. Bingley. Jane, te kis ravasz, egy szót sem szóltál erről! No, nem baj, szívből örülök Mr. Bingley látogatásának. Te jó ég! Mitévő legyek? Ma semmi pénzért nem lehet halat kapni! Lydia, aranyom, húzd meg a csengőt, azonnal beszélnem kell a szakácsnéval.

- Nem Mr. Bingley jön - mondta a férje -, hanem egy olyan ember, akit még soha életemben nem láttam.

E szavakat általános meglepetés követte, s Mr. Bennet élvezte, hogy felesége és öt leánya egyszerre rohanják meg kérdéseikkel.

Miután egy darabig mulatott kíváncsiságukon, megmagyarázta, miről van szó.

- Körülbelül egy hónapja kaptam ezt a levelet, s két héttel ezelőtt válaszoltam rá, mert kissé kényes ügynek tartottam, amellyel sürgősen kell foglalkozni. A levelet unokaöcsém, Mr. Collins írta, aki halálom után bármikor kikergethet benneteket ebből a házból.

- Ó, drágám - kiáltott a felesége -, hallani sem bírom ezt; kérem, ne is beszéljen arról az utálatos emberről. Nincs szörnyűbb dolog a világon, mint ha az ember saját gyermekeit kiforgatják az örökségből. A maga helyében már rég megpróbáltam volna valamit tenni ebben a dologban.

Jane és Elizabeth igyekeztek megmagyarázni anyjuknak, mit jelent az, ha a tulajdon öröklését végrendelet korlátozza. Azelőtt is többször megpróbálták ezt vele megértetni, de ebben a kérdésben Mrs. Bennet nem hallgatott a józan észre, most is tovább zsörtölődött, hogy milyen kegyetlenség egy ötleányos családot megfosztani az örökségtől, és olyan emberre hagyni, akihez senkinek semmi köze.

- Mindenesetre nagy igazságtalanság - mondta Mr. Bennet -, és Mr. Collinsról semmi sem mossa le ezt a vétket, hogy ő örökli Longbournt. De ha meghallgatja, hogy mit ír, talán kissé megenyhül a levele hangjától.

- Nem, szó sincs róla; már azt is nagy szemtelenségnek tartom, hogy egyáltalán írni mert magának. Micsoda képmutató fráter! Gyűlölöm az ilyen hamis, álszent barátokat. Inkább folytatná a pörlekedést, amit már az apja elkezdett.

- Úgy látom, éppen emiatt mardossa fiúi szívét némi lelkifurdalás, amint ez a levélből kitűnik.

Hunsford, Westerham mellett.
Kent, ..... október 15-én.

Tisztelt Uram!

Az a nézeteltérés, amely megboldogult drága atyám és Ön között fennállott, engem mindig komoly nyugtalansággal töltött el, s amióta őt, szerencsétlenségemre, elveszítettem, gyakran óhajtottam áthidalni a köztünk tátongó szakadékot; de mind ez ideig visszatartottak kételyeim és az a félelem, hogy tiszteletlenségnek látszanék atyám emléke iránt, ha olyan személlyel lépnék jó viszonyra, akivel a megboldogult mindig viszálykodni kegyeskedett. - Figyeljen csak ide, Mrs. Bennet! - Most azonban döntésre jutottam ebben a kérdésben, mivel húsvétkor lelkésszé szenteltek, és az a kitüntető szerencse ért, hogy elnyerhettem Lady Catherine de Bourgh őméltóságának, Sir Lewis de Bourgh özvegyének magas pártfogását. Az ő kegyes bőkezűsége emelt engem a fenti parókia lelkészi tisztére, amely értékes hivatásban minden törekvésem arra fog irányulni, hogy hálás hódolattal adózzam őladységének, s egyben mindig készen álljak azoknak a rítusoknak és szertartásoknak az elvégzésére, amelyeket az angol államegyház előír. Lelkész lévén, ezenfelül kötelességemnek érzem megalapozni és előmozdítani a béke áldásait mindazon családokban, amelyekre befolyásom kiterjed. A fentiek alapján talán nem ok nélkül remélhetem, hogy jelen jóindulatú közeledésem méltánylásra fog találni, s hogy Ön figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, miszerint én vagyok a longbourni birtok várományosa, s nem fogja emiatt visszautasítani a felkínált olajágat. Szükségtelen hangsúlyoznom, mennyire fájdalmas nekem az a gondolat, hogy akaratlanul is eszköze lettem az Ön szeretetre méltó leányait ért sérelemnek; engedje meg, hogy ezért bocsánatát kérjem, s egyben biztosítsam Önt, mindig készen állok bármilyen módon kárpótolni őket - de erről bővebben élőszóval. Ha nem lenne kifogása, hogy házába befogadjon, örömmel tenném tiszteletemet Önnél és kedves családjánál november 18-án, hétfőn délután négy órakor; szíves vendégszeretetét valószínűleg a rákövetkező hét szombatjáig venném igénybe. Ezt minden alkalmatlanság nélkül megtehetem, mivel Lady Catherine nem kifogásolja, ha időnként távol töltöm a vasárnapot, amennyiben más lelkész helyettesít a napi teendők ellátásában.

Engedje meg, Uram, hogy tiszteletteljes üdvözletemet küldjem kedves feleségének és leányainak, s maradok jóakarója és barátja

William Collins

- Ezek szerint négy órára várhatjuk ezt a békeangyalt - mondta Mr. Bennet, miközben összehajtotta a levelet. - Szavamra, igen lelkiismeretes és előzékeny fiatalembernek látszik, aki kétségtelenül hasznos ismerősnek is fog bizonyulni, különösen ha Lady Catherine megengedi, hogy újra meglátogasson bennünket.

- Érdemes megfontolni, amit a lányokról mond. Ha valóban hajlandó volna valamiképpen kárpótolni őket, én lennék a legutolsó, aki erről lebeszélné.

- Nehéz elképzelni ugyan - mondta Jane -, milyen módon nyújthatna nekünk jóvátételt, de hogy elismeri kötelezettségét, és teljesíteni is óhajtja, én már ezt is javára írom.

Elizának különösen az tűnt fel, milyen rendkívül alázatos hangon emlegeti Mr. Collins Lady Catherine-t, s milyen készségesen vállalkozik híveinek keresztelésére, esketésére és temetésére, valahányszor a szükség úgy kívánja.

- Furcsa egy ember lehet - mondotta -, nem tudom kiismerni a levélből. Valami rettenetes nagyképűség van a stílusában. És miért kér bocsánatot, amiért ő a birtok várományosa? Alig tételezhető fel, hogy lemondana róla, ha ez módjában állna. Gondolja, papa, hogy értelmes ember lehet?

- Nem, szívem, nem gondolom. Minden reményem, hogy éppen az ellenkezője. Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek. Alig várom már, hogy lássam.

- Fogalmazás tekintetében a levél nem kifogásolható - jelentette ki Mary. - Az olajág gondolata talán nem egészen új, de véleményem szerint jól van kifejezve.

Catherine és Lydia szemében a levél és írója egyaránt teljesen érdektelen maradt. Arra szinte lehetetlen volt számítani, hogy unokafivérük piros zubbonyban érkezzen, ők pedig néhány hét óta nem érezték jól magukat bármely más színbe öltözött férfi társaságában. Ami anyjukat illeti. Mr. Collins levele lényegesen enyhítette ingerültségét, s most olyan lelki nyugalommal nézett a látogatás elé, amely egyaránt meglepte férjét és leányait.

Mr. Collins pontosan érkezett, s az egész család igen udvariasan fogadta. Mr. Bennet maga szűkszavú volt, a hölgyek annál beszédesebbek; Mr. Collinsnak sem a biztatás nem hiányzott, sem nem volt hallgatag természetű. Magas, nehézkes külsejű, huszonöt éves fiatalember volt, komoly, ünnepélyes arcú, igen mereven és szertartásosan viselkedett. Alighogy leült, máris gratulált Mrs. Bennetnek bájos leányaihoz, kijelentette, sokat hallott szépségükről, de ebben az esetben a hír messze elmaradt a valóság mögött; majd hozzátette, meg van róla győződve, hogy annak idején valamennyien jól fognak férjhez menni. Ez a lovagias kijelentés nem talált osztatlan tetszésre, de Mrs. Bennet minden bókot méltányolt, s rögtön így felelt:

- Nagyon kedves öntől, uram, s én szívből kívánom, hogy így is legyen, mert máskülönben tudja az ég, mi vár rájuk. A dolgokat furcsán rendezték el, mondhatom.

- Ön talán a birtok örökjogi korlátozására céloz?

- Arra, valóban arra. Nagyon keserves dolog ez az én szegény lányaimnak, ezt be kell látnia. Nem mintha önt hibáztatnám érte, az ilyesmi csupa véletlen ezen a világon. Az ilyen kötött birtoknál nem lehet tudni, mi lesz végül is a sorsa.

- Teljesen tudatában vagyok, asszonyom, milyen nehézséget jelent ez szép unokahúgaimnak; sokat mondhatnék erről, de nem akarok vakmerőnek és meggondolatlannak látszani. A fiatal hölgyeket mindenesetre biztosíthatom, hogy mint bámulójuk jöttem ide. A jelen pillanatban ennél többet nem akarok mondani, de talán ha majd jobban összeismerkedünk...

Nem folytathatta, mert vacsorához hívták őket. A leányok összemosolyogtak. Mr. Collins nemcsak unokahúgait csodálta meg. Alaposan megnézte és feldicsérte az előszobát, az ebédlőt, minden egyes bútordarabot. A vendég elragadtatása meg is lágyította volna Mrs. Bennet szívét, ha nem gyötri az a gyanú, hogy Collins mint jövendő tulajdonos tart szemlét. A vacsoráról is igen elismerően nyilatkozott, s megkérdezte, melyik szép unokahúga főz ilyen remekül. De Mrs. Bennet itt már rendreutasította, s kissé csípősen hozta tudtára: igenis módjukban áll, hogy jó szakácsnőt tartsanak, s az ő leányainak semmi keresnivalójuk nincs a konyhában. Collins bocsánatot kért, hogy akaratlanul is megbántotta, mire Mrs. Bennet szelídebb hangon kijelentette, hogy egyáltalában nincs megbántva, de a tiszteletes még vagy egy negyedórán át mentegetőzött.